Anyukám felhívott este. Hogy sarkvidéki hideg zúdul be jövő hét elején a medencénkbe. Tudom régóta, hogy ő mindenféle híradót néz, de hogy ennyire…
Azt is tudom régóta, hogy van tévéje, de hát mégis csak az anyám.
Hogy miket nézhet! Sarkvidéki hideget, meg jólétet, talán főzőműsorokat.
Pedig a hálószobájában ott a Klubrádió. Olyankor, amikor az internetszolgáltató szünetet rendel el, állandóan elveszíti a Klubrádiót a szerkezet és akkor ő hetekig nem meri megnyomni a gombot, hiába magyarázom neki a telefonban, hogy melyiket nyomja meg. A rosszabbik utat választja. Régebbi zsebrádióján bekapcsolja az egyik rádiót, és sarkvidéki hidegeket néz.
Elképzelem a sarkvidéki hideget magát. Ahogy jön, jeget fújva és recsegve, végig, egyenesen Budapest felé, aztán ahogy ráül az anyukámmal szembeni Lidl tetejére és fagyaszt, mindenkit, módszeresen. Brrr.
Emlékszem, amikor kicsi voltam, és harminchárom évig laktunk a Landler Jenő, majd István utcában, ahol rohadt drága volt a rezsi, na, ott a nagycsekket képzeltük el. A nagycsekk volt a közös költség és víz egyben. Anyukám keresztelte nagycsekknek. És mindig egy héttel korábban elkezdett félni mindenki, amikor jött a nagycsekk. És elképzeltem. Jön fel a lépcsőn, őrjöngve szimatol, minket keres.
Sárgán nyöszörög és pirosan dühöng, hogy a másodikon lakunk és lift nincs.